Egész életemben másokat helyeztem előtérbe magam helyett. Ez valahogy mélyen belém ivódott, mintha egy tudatalatti program irányította volna az életemet. Mindig azt hittem, hogy a szeretetet és az elismerést azzal érdemlem ki, ha mindenkit megelőzve, erőmön felül teljesítek - hogy akkor leszek "jó", ha mindenkinek megfelelek, ha mindig ott vagyok, ha mindig megoldom mások problémáit. Eközben azonban észrevétlenül háttérbe szorítottam saját magamat.

Az érzéseimet elnyomtam. Ha a testem fáradt volt, azt figyelmen kívül hagytam. Ha a lelkem egy kis nyugalomra vágyott, azt mondtam magamnak, hogy nincs idő ilyesmire, hiszen másoknak nagyobb szüksége van rám. A testem viszont már régóta jelezte, hogy valami nincs rendben. Volt, hogy meghallottam ezeket a jelzéseket, de sokkal gyakrabban fordult elő, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket. Hiszen nekem mennem kellett tovább, nem hagyhattam abba. Mindig úgy éreztem, hogy még egy kicsit bírnom kell, még egy feladatot meg kell oldanom.

Amikor a testem megállított

Aztán tavaly minden megváltozott. Nem hagyhattam figyelmen kívül tovább a testem üzeneteit, mert a testem szó szerint megállított. Olyan fájdalmaim voltak, hogy alig tudtam menni. Fáradtság, fájdalom és kimerültség árasztott el. Mindenem fájt - a testem szinte kiabált, hogy álljak meg, és figyeljek végre rá. Mintha az egész addigi életmódom eredménye egyetlen pillanatban omlott volna rám. Nem tudtam tovább menekülni az elől, amit évek óta próbáltam elnyomni: azt, hogy túlhajtottam magam, figyelmen kívül hagytam a saját szükségleteimet, és ennek az ára most visszahatott rám.

Ez a pillanat volt az, amikor rájöttem, hogy muszáj változtatnom. Nem csak arról volt szó, hogy újra meg kell gyógyulnom fizikailag – hanem arról is, hogy át kellett értékelnem mindent. Meg kellett értenem, hogy ez a betegség nem véletlenül jött. A testem nem az ellenségem volt, hanem a barátom, amely megpróbálta jelezni, hogy így tovább nem mehetek. Olyan régóta éltem úgy, hogy figyelmen kívül hagytam a saját határaimat, hogy a testem végül rákényszerített arra, hogy változtassak.

                                                                             Kép forrása: Pexels.com

Az újrakezdés: A belső munka és a határok megtanulása

 Az az időszak, amikor a testem megállított, nem volt könnyű. Fizikai fájdalommal, kimerültséggel és sok belső vívódással kellett szembenéznem. A legnagyobb kihívás azonban az volt, hogy szembenézzek önmagammal. Meg kellett értenem, hogy miért tettem ezt magammal. Miért éreztem mindig azt, hogy mindenkinek segítenem kell, és miért hittem azt, hogy a saját szükségleteim másodlagosak? 

Rájöttem, hogy a háttérben egy mélyen gyökerező hitrendszer állt: az, hogy a szeretet és az elfogadás csak akkor jár nekem, ha mindenki más elé helyezem magam. Ezt a gondolkodásmódot kellett elkezdenem lebontani, lépésről lépésre. Ez rengeteg belső munkát igényelt, de tudtam, hogy csak így fogok tudni tartós változást elérni.

Az első lépés az volt, hogy elkezdtem figyelni a testem jelzéseire. Ez már nem volt opció, hanem egy szükségszerűség lett. Amikor fáradtnak éreztem magam, megengedtem magamnak, hogy pihenjek. Amikor úgy éreztem, hogy valami túl sok, megtanultam nemet mondani. Ez eleinte hihetetlenül nehéz volt, hiszen a régi minta újra és újra próbált visszajönni: "Csak még egy kicsit bírnod kell, még ezt el kell intézned". De ezúttal hallgattam a testemre.

A határok felállítása is része lett ennek a belső munkának. Fel kellett ismernem, hogy nem kell mindenkinek segítenem. Nem kell mindent bevállalnom, és nem kell erőmön felül teljesítenem ahhoz, hogy értékes legyek. Megtanultam, hogy az önmagam iránti szeretet és az önmagamra való odafigyelés nem önzés, hanem elengedhetetlen része annak, hogy hosszú távon boldog és egészséges maradjak.

Ma már másképp csinálom

Ma már nem vállalok be olyat, amit úgy érzem, hogy nem bírok csinálni. Tudatosan figyelek a határaimra, és amikor a testem jelzi, hogy szüksége van pihenésre, hallgatok rá. Nem hagyom figyelmen kívül ezeket az üzeneteket, mert tudom, hogy hosszú távon a testem tudja a legjobban, mire van szükségem. Már nem érzem azt, hogy bizonyítanom kell bárkinek is. Az én egészségem, jólétem és belső békém a legfontosabb és erre már nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni.

Ez az út rengeteg belső munkával és önreflexióval járt, de végül rájöttem, hogy az önmagamról való gondoskodás az első lépés a boldog élethez. Mert ha én rendben vagyok, akkor a körülöttem lévők is jobban lesznek. Ha én figyelek magamra, akkor valódi szeretetből és figyelemből tudok adni másoknak, nem pedig a kimerültség széléről.

Ez a tanulás sosem ér véget, de ma már tudom, hogy megéri figyelni a saját testünkre, érzéseinkre és szükségleteinkre. Mert ha nem tesszük, a testünk végül megállít minket - de ha figyelünk rá, akkor képesek vagyunk megőrizni az egyensúlyt és a harmóniát az életünkben.